(és éppen ez a jó benne)
A fotográfia nem létszükséglet.
Nem olyan, mint a levegő, a víz vagy az alvás.
Nem omlik össze az életünk, ha nem készítünk fotókat.
Mert ami nem létszükséglet,
azt nem túlélésből választjuk.
Hanem vágyból.
Figyelemből.
Döntésből.
A mindennapjainkat átszövi a sürgetettség.
Teljesíteni, haladni, megfelelni, reagálni.
A szükségletek hangosak, követelőzőek.
Nem engedik meg a lassúságot.
A fotográfia viszont csendes.
Nem kér számon. Megvár.
És ebben a várakozásban történik meg az,
ami a legfontosabb:
a jelenlét.
Egy kép nem gyógyít meg.
Nem oldja fel a konfliktusaidat.
De meg tud mutatni.
Nem azt, aki lenni szeretnél,
hanem azt, aki éppen vagy.
És ez sokszor ijesztőbb,
mint bármilyen változás.
Mert találkozást kér.
Önmagaddal.
A testeddel.
Az állapotoddal.
A fotográfia nem eszköz a javításra.
Hanem tükör.
Sokan mondják:
„Nem szükséges.”
„Majd egyszer.”
„Nem most.”
És igazuk van.
A fotózás tényleg nem “kell.”
Nem kell ahhoz, hogy jó anya légy.
Nem kell ahhoz, hogy szerethető legyél.
Nem kell ahhoz, hogy értékes legyél.
De néha mégis megszületik bennünk egy belső igen.
Egy vágy, ami nem indokolható.
Csak érezhető.
Hogy szeretnénk látni magunkat.
Nem kívülről megítélve,
hanem belülről megértve.
A fotográfia egy olyan tér, ahol nem kell szerepet betöltened.
Nem kell hasznosnak lenned.
Nem kell indokolnod a létezésed.
Ezért válik a fotózás sok nő számára
nem egy szolgáltatássá,
hanem egy belső fordulóponttá.
A fotográfia nem létszükséglet.
De néha az a hely,
ahol újra emlékezünk rá, hogy élünk.
